A Remény gyémánt nem csak különlegesen szép, kék színe, vagy mérete miatt érdekes. Hírnevét egy egészen más jellemvonásának köszönheti. Eddigi tulajdonosainak életútját tekintve talán nem csak babonás szóbeszéd, hogy a drágakő átkozott.

A Hope-ot, vagyis a világ leghibátlanabb természetes gyémántját a washingtoni Smithsonian Intézetben őrzik. A 45 és fél karátos kő több mint százszor akkora, mint ami egy átlagos gyűrűt ékesít, egyike a valaha talált legnagyobb és legértékesebb gyémántoknak: nagyjából 250 millió dollárt ér. Ha 10–15 másodpercig ultraibolya fénnyel világítjuk, erős narancssárga fényben ragyog. Eme furcsaságára persze talált magyarázatot a tudomány, de a Hope pórul járt gazdáinak sorára nem.

A történet szépen kezdődik: 112 karátos korában, Indiában bányászták ki és az isteneknek ajánlva Sita (Ráma felesége) szobrának szemét díszítette, amíg egy tolvaj karmai közé nem került, aki meg sem állt vele Velencéig. A Hope a búbópestissel együtt érkezett a városba, 1668-ban. Az indiai férfi egy Morosoni nevű patríciusnak adta el a gyémántot, akit kis idővel később leszúrtak egy kocsmai verekedésben. A kő következő áldozata sem sokáig örülhetett szerzeményének: a francia gyémántkereskedőt Tavermiert vadkutyák marták halálra legközelebbi indiai útja során.

Ez pedig még mindig csak a bevezető. A drágakő egy darabig egy párizsi bankárt – pontosabban uzsorást – gazdagította, de az úriember nem sokra rá a Bastille-ban végezte. A gyémánt így került XIV. Lajoshoz. A király szív alakúra csiszoltatta az ékkövet, ami így ugyan kevesebb lett pár karáttal, de kétségkívül lélegzetelállítóbb ajándékává válhatott Lajos király szeretőjének, Montespan márkinénak... Akit az uralkodó hamarosan hűtlenséggel vádolt, kolostorba záratott, a kék csodát pedig az Aranygyapjas rend szalagjába foglaltatta. Az akkortájt Francia Kéknek nevezett gyémántot XVI. Lajos és Marie Antoinette örökölték. Annyira tetszett nekik a drágakő, hogy az agyukat eldobták tőle – szó szerint. Persze az is lehet, hogy a forradalom velejárója, elvégre 1792-t írunk, a nagy francia forradalom idején járunk. A koronaékszerekkel együtt Hope-ot is ellopták és a többi kinccsel ellentétben vissza se került.

Érdekes, hogy Mária Lujza azon a portréján, amelyet Goya festett 1800-ban, egy megszólalásig hasonló zafír kék gyémánt díszeleg a spanyol királyné nyakában. A feltételezések szerint, a Francia Kéket jelenlegi méretére Wilhelm Fals, holland gyémántmetsző csiszolta. Szegénynek valószínűleg majd megszakadt a szíve, amikor kiderült, hogy a drágakövet a saját fia, Hendrick lopta el tőle. Ricki egyébként (a Hope eddigi történetét ismervén nem meglepő módon) öngyilkosságot követett el, miután a drága ékességtől csak nevetségesen alacsony áron tudott megszabadulni.

Londonban, 1830-ban bukkant fel ismét az immáron 44,5 karátos, ovális csiszolású gyémánt, amelyről a szakértők megállapították, hogy az bizony a Francia Kék. Henry Hope (bankár), volt elég bátor hozzá, és megvette, a kő pedig így kapta manapság ismert nevét, a Hope-ot. Néhány évvel később a bankár fia IV György angol uralkodóval üzletelt. Az ifjú Hope nem kapott sok pénzt a drágakőért, de a király nemesi ranggal jutalmazta, ami számára sokkal értékesebb volt. A fiú talán nem is tudta, milyen szerencsés, hisz nem halt meg, sőt nemesi rangra is szert tehetett. Ő az egyetlen ebben a történetben, akit az ékkő megkímélt.

IV. György a gyémántot a gyönyörű özvegynek, Mary Fitzherbertnek ajándékozta engesztelésül, amiért anyagi gondjai miatt nem őt, hanem a sokkal gazdagabb Caroline braunschweigi hercegnőt vette feleségül. A király terve azonban nem vált be, az érdekházassága hamar csúnya véget ért hűtlenkedésének köszönhetően, a világra szólóan botrányos válás során pedig Caroline magának követelte a Francia Kéket. Persze nem sikerült megkaparintania a gyémántot, mert György a kő gazdájául annak korábbi tulajdonosát, az immáron SIR Francis Hope-t választotta, természetesen busás készpénz fejében. A Sir az ékszert az utolsó török szultánnak, II. Abdul Hamidnak adta el, ő pedig kedvenc feleségének ajándékozta. A balsors azonban a szultánt sem kerülte el: 1909-ben, néhány hónappal az után, hogy a gyémánt a birtokába került, egy katonai puccs során örökre száműzték trónjáról. A menekülő Abdul Hamid Szalonikibe kényszerült, ahol Simon Mantaridész görög gyémántkereskedő fogadta be. A szultán ezért neki ajándékozta az ékkövet. A Mantaridész család a törökök elől Párizsba menekült. Később egy kiránduláson eltévedtek, és mindannyian szörnyethaltak, mikor autójukkal a szakadékba zuhantak.

A következő áldozat egy orosz herceg, Igor Kanitovszkij. Kedvesének, a Folies Bergéres táncosnőjének, Laurentine Ladrue-nek vette meg a gyémántot. Igor annyira szerette Laurentine-t, hogy még párbajozni is hajlandó volt érte, kár, hogy halálos sebet szerzett, és belehalt sérülésébe. Laurentine szerencséjére elég babonás volt ahhoz, hogy felmérje a helyzetet, és szerelme halálát a kő átkának tulajdonítsa. Nemis akarta megtartani, így eladta egy Montez nevezetű spanyol úrnak. Az ő hajója azonban elsüllyedt, ő maga vízbe fulladt, és a gyémántot végül egy búvárnak kellett felhoznia a tenger mélyéről.

Ezután a Hope a méltán híres párizsi ékszerészhez, Cartierhez került. 170 ezer dollárért adta el Evalyn Walsh McLean-nek, a gazdag társasági hölgynek, akinek férje a Washington Post tulajdonosa volt. Az alku szerint Cartier 6 hónap „garanciát" vállalt: ha ezen időszakon belül bármi szerencsétlenség érte volna a családot, Cartiernek kutya kötelessége lett volna visszavásárolni az ékkövet, azonos áron. Tragédia nélkül telt a következő fél év. Bár felröppenő pletykák szerint McLeanék elsüllyedtek a Titanicikkal együtt, nem így volt, a család nem tartózkodott a hajón, viszont a baj ezután csőstül jött: lányuk szerelmi élete kisiklott, bánatában pedig túladagolta az altatót. Fiúkat egy taxi ütötte el. A gyerekeik halála miatt megromlott McLeanék házassága, elváltak, McLean elborult elmével halt meg, felesége pedig soha sem épült fel a szélütésből. Evelyn Walsh McLean 1947-ben hunyt el. Halála után ékszereit a New York-i „gyémántkirály", Harry Winston vette meg.

A Hope gyémánt is köztük volt, 1957-ben pedig kiállította a Waldorf Astoriában, természetesen más ékszerekkel együtt. Itt ejtette rabul Arisztotelesz Onasszisz feleségének, Athina-nak szívét. Hiába figyelmeztették, a nő mindenképp magának akarta a gyémántot. Férje meg is vette neki, de a biztonság kedvéért azért feltételül szabta, hogy Winston 5 éven belül köteles visszavásárolni a drágakövet, anélkül, hogy Onasszisz ezt bármivel is indokolná. A visszavásárlás az olajmágnás válásakor meg is történt.

A „gyémántkirály" 1958-ban egyszerű postai csomagként küldte kölcsönbe a Hope-ot az értékes ritkaságok és műremekek állami múzeumának, a Smithsonian Intézetnek. Valószínűleg nagy megkönnyebbüléssel tette, hisz még ma is ott találjuk, természetesen golyóálló üveg alatt. Az már persze relatív, hogy az üveg a gyémántot, vagy a látogatókat védi.

 

 

forrás:cotcot.hu