Volt, egyszer hol nem volt egy ember, ki Istennel nem törődött és embertársait megvetette. Senkit nem szeretett: talán még magát sem. Dolgozott naphosszat, de ruhája rongyos, háza szegényes maradt. Még saját magától is irigyelt mindent ami szép és jó.

Felesége belerokkanva az egyhangú életbe, idő előtt sírba roskadt, gyermekei mihelyt felcseperedtek siettek szétröppenni a nagyvilágba és örökre elfelejteni a sivár családi fészket, melyben születtek és felnőttek.
Volt ennek az embernek egy gyönyörűséges szép oldalban egy kis kaszálója a Sóút mellett. Két kis boglyácska széna termett rajta. Ha nyomásba esett a határrész, a szelíd tehénkék szívesen legelésztek arrafelé. Egy hatalmas vadalmafa tartott ott hűs árnyékot: a pásztor nemegyszer ott deleltetett és keresett menedéket a nyári nap forrósága elől. Nőtt is a fű a következő évben a bőséges trágyától! Ha száraz év jött, és a fű kiperzselődött, a fa körül zöldellő maradt a dús gyep?
Minden tavasszal elsőként borult virágba: valósággal felragyogott tőle a határ. Az úton járók néha nem tudtak ellenállni varázsának: megálltak, megpihentek alatta, bármily sietős is volt útjuk. Majd mikor tovább mentek, áldást mondtak haló porában is arra ki ültette , és kicsit irigykedve, sóhajtva mondták: "Milyen boldog lehet e földnek gazdája, ki ilyen szép helyet birtokol és itt élheti e varázslatos tájon nyugodt életét!"

De az ember, akié a föld volt, mégsem volt boldog, hanem éppen ellenkezőleg tele volt haraggal és gyűlölettel. "Elintézem én ezt a mocsok, haszontalan fát -káromkodott- ne dögösködjön itt minden jöttment és tapossa nekem a füvet alatta. Csak az árnyékot tartja, hitvány almája cefrébe se való: még a gyökerét kiirtom." És úgy is cselekedett. Egy napon két hasonszőrű cimborával, egy mocskos utánfutós traktorral és gonoszhangú motoros láncfűrésszel felfegyverkezve pár óra alatt végzett a fával. Kidöntötték, feldarabolták, gyökerét csörlővel kirángatták a földből, majd az egészet ágastól, virágostól elszállították.

Azóta kopár az oldal: a nap heve perzseli, gyors záporok mossák évről évre szikesebbé a helyet. Gazdája már nem törődik vele: attól a naptól fogva nincsen szerencséje. Piros arca egyre sápadtabb lett, hirtelen megöregedett, büszke tartása megroppant, ereje napról napra fogyatkozni kezdett. Járja az orvosokat, de mindenik csak csóválja a fejét, nem találják baját. Ő pedig ül fájdalmaktól gyötörve, elgyöngülten kapujában, és puszta szívvel várja a halált.