A mikrohullámú sütő az emberiség egyik nagy találmánya – kár, hogy ilyen sokan gyanakodnak rá. Tévhitek és féligazságok árnyékában mikrózunk nap, mint nap. De mi a valóság, valóban veszélyes lehet az egészségre az életünket megkönnyítő melegítő doboz? Utánajártunk!

 
Szinte minden elektromos ketyerének van valamilyen alig hihető eredetmondája, ám a mikróé különösen zavaros. A legenda egy amerikai hadmérnökről szól, aki a mikrohullámokkal végzett katonai célú kísérletek közben „rossz” helyen felejtette szendvicsét, és amikor a szájába vette, forró volt.

A valóság az, hogy a mikrohullámok melegítő hatása már a harmincas években ismert volt, sőt 1937-ben a Bell Telephone Laboratories szabadalmat is nyújtott be egy olyan eszközre, amely alacsony frekvenciájú rádióhullámokkal érte el a melegítő hatást.

Nem sokkal később, 1945-ben egy sikeres mérnök-feltaláló, Percy Spencer egy Raytheon nevű vállalat számára tervezett úgynevezett magnetronokat – ezek adják a radar „lelkét”. Egyik fejlesztésével bíbelődve azt tapasztalta, hogy Mr. Goodbar márkájú csokoládéja megolvadt a zsebében. Később kipróbálta ugyanezt pattogatni való kukoricával, s a kész nassolnivaló kisvártatva beterítette a szobát.

A mai tudásunk birtokában csak röhöghetünk azon, hogy harmadszorra mivel mással, mint nyers tojással kísérletezett. Bele is robbant a kísérletet végző technikus arcába. Azóta minden mikróhasználó ezt tanulja meg először – a balszerencsések saját kárukon.

Mindenesetre a felfedezés beindította a mikrohullámú sütő karrierjét, melyet 1947 óta gyártanak a Spencer által felfedezett elvek alapján, és az általa konstruált magnetronnal a belsejében. Csak érdekességképpen: az első mikrohullámú sütő 1,8 méter magas és 340 kilogramm volt, és akkoriban csillagászatinak számító 5000 dollárba került.

 
Molekula-pogó

Egy ilyen szerkezet lelke, az említett magnetron, nem más, mint egy állandó mágnessel kombinált vákuumcső, amely 122 milliméter hullámhosszú elektromágneses sugárzást gerjeszt.

A mikró zárt, belső terében ebből egy úgynevezett állóhullám alakul ki – ezért kell az üvegtálcán forgatni az ételt, hogy egyenletesen kapjon belőle minden oldala. Ez a mikrohullámú sugárzás sűrű forgásra, rezgésre készteti az ételben található molekulákat, amelyek az egymással való folyamatos ütközés és súrlódás során hőt fejlesztenek.

A legendával szemben a mikró nemcsak a vízre hat, hanem a zsírokra és a cukrokra is – legfeljebb rájuk nem annyira. Az viszont már igaz, hogy fagyott ételt nehezebb benne melegíteni: a molekularácsba kötött jégkristályok ugyanis nem rotálhatnak szabadon.

Ki-be szökő hullámok

A mikrohullámú sütő egyetlen nagy Faraday-kalitka. Olyan térrész, ahová az elektromos térerő nem hatolhat be. Még az ajtó mögött is ott találunk egy sűrű rácsozatot képező áramvezető réteget, amely nem engedi át a rácsrésnél nagyobb hullámhosszú mikrohullámú sugárzást, miközben a kisebb hullámhosszon terjedő látható fényt igen. Ezért látunk be a mikró belsejébe.

Az efféle szigetelés természetesen sosem százszázalékos, ezért Faraday ide vagy oda, a hiperérzékeny antennákkal ellátott, jelentős szolgáltatói térerővel támogatott mobiltelefonok mégis megcsörrenek a „kalitkában". Amúgy a mobilt is mikrohullámú sugárzás működteti, csak az nagyobb, méteres hullámhosszú, és kisebb frekvenciájú, ezáltal kisebb energiájú.

Bár a kiszökő mikrohullámok sugárzása nem olyan erős, a sosem teljes szigetelés miatt tanácsolják például azt, hogy kisgyermeket lehetőleg ne rakjunk közvetlenül a mikró ajtajába, tetejére. Nyitott ajtónál se működtessük, mert fájdalmas égési sérülésekre tehetünk szert. Más kérdés, hogy ilyen baleset csak hibásan működő készüléknél fordulhat elő. Egy igazi mikró be sem kapcsol, ha nyitva az ajtaja.

Mikró-para

A mikrohullámú sugárzásról sokszor elmondták, leírták már, hogy nem vezethet közvetlenül sejtmutációkhoz vagy rákgyanús szövetelváltozásokhoz. De melegítő hatása azért van, s mint tudjuk, a mobiltelefonok használatát is folyamatos, bár a fogyasztói szokásokat figyelve nem túl meggyőző gyanú övezi.

Tiszta szerencse, hogy a mikrohullámú sütőt nem tudjuk zsebre rakni. A mikrohullámú sugárzással kapcsolatos félelmek visszatérő jellegűek, és az újabb fejlesztésű berendezések megjelenésével sem enyhülnek. Ráadásul közös jellemzőjük, hogy a fizika, a kémia vagy a biológia által nem ismert, illetve nem igazolt hatásokról szólnak. Sok esetben azért nem találkozunk ezek cáfolatával, mert a tudósok nem foglalkoznak evidenciák igazolásával, illetve propagálásával.

Márpedig, mint a mikró esete is mutatja, néha ez sem ártana. A különféle, többnyire oktalan aggodalmat szülő, tudománytalan mantrák könnyen a laikus közönség fülében ragadhatnak. A vádak egy csoportja szerint a mikrohullámú sugárzás leépíti a molekulastruktúrákat, és olyan vegyületek maradandó kialakulását segíti elő, melyeket a kémia alig ismer, viszont nem is publikál, hiszen akkor összeomlana a mobiltelefon- és a mikrosütőipar.

Sajnos a gonosz tudósok valóban nem tudnak efféle hatásokról, de a publikációk kétségtelen hiánya nyilvánvalóan ellenük vall. Nem tudnak mit kezdeni azzal az állítással sem, hogy a mikrohullámú sugárzás úgy gerjeszti az ételt, hogy az maga is a sugárzás hordozójává válik. Az átmikrózott étel ugyanis semmiféle mikrohullámú sugárzást sem bocsát ki, pusztán infravörös hősugárzást, de ez minden meleg tárgyra igaz. Azt sem bizonyítja semmi, hogy a mikrohullámú besugárzásnak kitett sejtek szén-monoxidot vagy hidrogén-peroxidot termelnének. Egy ilyen felfedezésért minimum Nobel-díj járna – ha igaz volna.

A mikrohullám dobozon kívüli hatásait is hosszasan vizsgálták, főként szerencsétlen rágcsálókon, ám eddig semmiféle bizonyítékot nem leltek arra, hogy bármiféle kóros szövetelváltozás, pláne rákos burjánzás lépne fel. A nagy intenzitású sugárzás hőhatása annál veszélyesebb lehet, legsérülékenyebb részünkre, a szemre nézvést különösen, főleg ha még fejlődőben van. A súlyos károkozáshoz elegendő mikrohullámú sugárzás azonban csak a doboz belsejében keletkezik, s normális működés esetén csak nagyon kevés „szökik ki” belőle.

Egy másik vád szerint a mikrohullámú sugárzás megváltoztatja a víz „szerkezetét”. Csakhogy a tudomány nem tud ilyen hatásról, hacsak azt a hétköznapi változást nem tekintjük annak, hogy a fagyott étel a mikrohullámú sugárzás hatására szép lassan felolvad. A hőkezelt ételek szerkezete természetesen megváltozik, számos fizikai, kémiai változáson esnek át – de hát épp ezért sütünk-főzünk. Bizonyos hasznosnak ítélt molekulák elbomlanak, mások pedig pontosan ekkor keletkeznek.

Ám végeredmény szempontjából a mikrohullámú melegítés révén is csak azok a szerkezeti átalakulások zajlanak le, amelyek tűzhelyen melegítés közben.A különbség annyi, hogy a mikrózás gyorsabb és hatékonyabb, így több esély van a hőre érzékeny tápanyagok megmaradására. A két hőátadási folyamat között azonban már alapvetőek a különbségek, ezért sok mindenre kell figyelnünk.

Mindenekelőtt a mikróba kerülő fémtárgyakkal illik vigyázni. Szikrakisüléstől a plazmaívekig sok mindent tudnak produkálni a véletlenül bennfelejtett vagy szándékosan bekerülő fémeszközök, -fóliák – vagy ad abszurdum a kísérleti céllal behelyezett neoncsövek.

A mikró egzotikus ritkaságú, de kétségtelenül létező veszélyei is ehhez kapcsolódnak: a fent említett elektromos kisülések fatális esetben gyulladáshoz vezethetnek, csakúgy, mint az, ha üresen vagy vízmentes étellel alaposan túlműködtetjük. Ám ebből a szempontból a mikró semmivel sem veszélyesebb, mint a tűzhelyekkel és gyúlékony anyagokkal dolgozó konyhánk más pontjai és berendezései.

Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin 25. számában. Szerző: Barotányi Zoltán