Ebben az évben három igazán naggyá vált popsztár tölti be az ötvenedik életévét. A Pop Királynője, a Pop Királya és a Pop Hercege, vagyis Madonna (augusztus 16.), Michael Jackson (augusztus 29.) és Prince (június 7.) több sikeres évtizeden és sok-sok millió eladott lemezen van túl, de hogy mi vár rájuk az elkövetkező években, évtizedekben, azt nehéz megjósolni. A Guardian a közölt összeállítást arról, hogy mit tehet egy popsztár egy bizonyos életkoron túl, hogy fenntartsa hírnevét.

Mit tehet egy zenész ötven felett?

Hogy melyik zenész lesz sikeres ötven felett is, azt senki sem tudja megmondani, a rock & roll világában pedig még nehezebb prognosztizálni, hogy kinek hány évet szánt a fönnvaló a show-businessben.

Egyes stílusokban, mint a dzsesszben, a bluesban vagy a klasszikus R&B-ben gyakran megesik, hogy az igazán nagy előadókat az ötven feletti korosztályban találjuk - gondoljunk csak Duke Ellingtonra, Benny Goodmanre vagy Lionel Hamptonra.

Muddy Waters, James Brown, Ray Charles szintén fáradhatatlan, örökifjú zenésznek számított bőven túl az ötödik X-en is, de az élők közül említhetnénk Tony Bennettet, aki a nyolcvanon túl is megtartotta vonzerejét, vagy éppen B.B. Kinget, Fats Dominot. Little Richardot, Jerry Lee Lewist, Chuck Berryt és Solomon Burke-öt, akik szintén a mai napig aktívak.

A rock és a pop az a stílus, ahol az előadók egy bizonyos kor után kényelmetlenül érzik magukat, s folyton a megújulás igényével szeretnének visszatérni, hogy elkerüljék a süllyesztőt. A középkorú zenészekre általában súlyos elvárások nehezednek, melynek következtében igyekeznek megelőzni, hogy önmaguk paródiájává váljanak. Némelyiküknek sikerül, némelyiküknek nem.

A Guardian szerint néha ez a nyomás a közönség felől érkezik, de a legtöbb esetben a zenekritikusok és a szakma az, amely terhet helyez a középkorú muzsikusokra.

A néhai Johnny Cash, valamint az élők közül Bob Dylan, Leonard Cohen, Patti Smith, Neil Young, Scott Walker vagy David Bowie például sikerrel birkózott meg az elvárásokkal, s mindezt görcsölés nélkül tették, tehetségüket felhasználva haladtak és haladnak előre a mai napig.

Legtöbb esetben nem ismétlik önmagukat, mindig valami mást, valami újat, érdekeset tesznek le az asztalra. Általában kíméletlenebb a kritika azokkal az előadókkal, akik a korábbi sikereikből, régi fényükből próbálnak megélni az újítás minimális igénye nélkül. Ritkán kiadnak egy-egy albumot, koncerteznek is, ha arról van szó, de inkább a busás jogdíjaikból élnek.

Többek között Billy Joel, Phil Collins vagy Rod Stewart tartozik ebbe a táborba, s a listát még hosszasan lehetne folytatni.

Annak idején mikor a Beatles arról énekelt, hogy egyszer 64 évesek lesznek, senki nem gondolt bele komolyan, hogy a Fab Four tagjai közül ki éri meg ezt a kort.

Igazából talán abba sem gondolt bele senki, hogy a mostani három jubiláló sztár egyszer bizony eléri a bűvös ötvenes számot. Azok, akik egykor a lázadó fiatalságot és a képrombolást jelképezték, lassan múzeumi darabbá válnak (ezt különösen érdekes látni a punk hőseinél).

Nyílván ez az élet rendje, csak az a kérdés, hogy a popszakmához hű előadók, zenészek hosszú távon fenn tudják-e tartani sikerüket.

A korosodó pop- és rocksztárok, akiknek többnyire egyre kevesebben veszik a lemezeit, s egyre messzebb kerülnek az érdeklődés középpontjától, azon morgolódnak, hogy most is ugyanolyan jó albumokkal rukkolnak elő, mint régebben.

Ez azonban nem feltétlenül van így, hiszen azok a dalok, amiket korai évekeiben írtak, a legtöbb esetben túlszárnyalják a későbbi munkák színvonalát. Gondoljunk csak arra, hogy az egyes divatirányzatok milyen gyorsan váltják egymást a könnyűzenében, s csak igen kevés zenész tud lépést tartani a legújabb stílusokkal.

A legprogresszívabb előadók természetesen haladnak a korral, mint Bowie és társai, de vannak, akik megelégednek az életük végéig tartó haknizással és önismétléssel. A túlságosan nagy hírnév is sok kellemetlen mellékhatással járhat. Ha egy előadó egyik napról a másikra gazdaggá válik, az szintén árthat a kreativitásának.

A korábbi sztárok amiatt is elszürkülhetnek, hogy egy idő után egyszerűen elfogy mögülük a rajongótábor. Érthető okokból az ember fiatalkorában még jóval több zenét hallgat, mint a későbbiekben, s amiket apáink hallgatnak, arra mi már kevésbé vagyunk kíváncsiak, főképp egy olyan világban, mikor a legújabb zenékhez már igen könnyen hozzájuthatunk, s olyan mennyiségben, amiről korábban nem is álmodtunk.

Az idei jubilánsok: Madonna, Michel Jackson, Prince

Madonna, Michael Jackson és Prince egyaránt 1958-ban született. Ők lényegében mindent elértek, amit a popzenében el lehet érni, így jogosan tehetik fel maguknak a kérdést, hogy merre menjenek tovább.

A három sztár egymástól nagyban eltérő úton jutott el a hírnévig és azt is más-más módon dolgozták fel.

Michael Jackson már gyerekként bekerült a szórakoztatóipar világába - akár a Jackson 5 tagjaként, akár szólóban sikeresnek számított már a hetvenes években is - majd felnőve minden idők legsikeresebb előadójává vált, s napjainkban (vagyis inkább a kilencvenes évek eleje-közepe óta) fényes csillaga egyre inkább leáldozóban van.

Prince, a nyolcvanas évtized és a kilencvenes évek elejének szupersztárja, igazi berobbanása előtt diszkós funk-lemezekkel vált egyre ismertebbé, volt már fent is, lent is, aztán úgy tíz évig (1994-2003) egészen lent, most pedig ismét visszakapaszkodott a csúcsra.

2004-ben a Musicology albumhoz tartozó turnéja az év legnagyobb koncertbevételét generálta, majd több mint egy évtized múltán tavaly nyáron Európába is visszatért, s 21 teltházas londoni koncerttel bizonyította, hogy még mindig a legnagyobbak között a helye.

Közülük Madonna az, aki (szolid amplitúdójú ingadozással) mindvégig a csúcson tudott maradni - amióta berobbant a köztudatba, soha nem tapasztalt komolyabb karrierhanyatlást.

Táncosként kezdte pályáját, azon keresztül jutott el a lemezkiadók ajtajáig, és ügyesen szabályozott botrányaival, nívós lemezivel és jól megfontolt karrierlépésekkel a nők mezőnyében a mai napig ő az uralkodó.

Madonnának, Jackónak és Prince-nek a sikereken és az elsőosztályú énekesi képességeken túl leginkább néhány közös pontban hasonlít egymásra a karrierje:

• Mindhárman Amerika hátországában nőttek fel, távol az igazi metropoliszoktól, s innen kitörve váltak szupersztárokká. Mindhárman a nyolcvanas évek soulból, funkból, diszkóból, rockból gyúrt popzenéjével jutottak a csúcsra (Jackson az 1982-es Thrillerrel, Prince az 1984-es Purple Rainnel, Madonna először az 1984-es Like A Virginnel).
• Mindhárman kipróbálták magukat a filmvásznon is, és ott egyikük sem aratott túl nagy sikert, sőt legtöbb filmjüknek csúfos bukás lett a sorsa (szerettek volna kibújni a popzene kényszerzubbonyából, ám sem íróként, sem rendezőként, sem pedig színészként nem állták meg a helyüket - egyedül Madonna színésznői karrierje esik kívül a feledhető kategórián).

Michael Jackson egy idő után már nem a zenéjével hívta fel magára a figyelmet, hanem személyiségének és külsőjének torz változásával. Ő nem csak egy másik szórakoztatóipari műfajban próbálta ki magát, hanem leginkább saját megalomániájának esett áldozatul.

Ez ugyan bőven elég volt, hogy az újságok címlapján szerepeljen, ám ahhoz már kevésnek bizonyult, hogy megakadályozza hatalmas népszerűségének és vagyonának fokozatos elvesztését.

Jackson - a Beatles feloszlása és Elvis halála óta - még így is a popzene legnagyobb sztárja, s épp ezért korábban nem kellett amiatt aggódnia, hogy ötvenévesen nevetségesnek fogják tartani, ám ő maga tett azért, hogy nevetségessé váljon.

Eddigi utolsó hivatalos stúdiólemeze 2001-ben jelent meg Invincible címmel (mind művészileg, mind kereskedelmileg kudarc), azóta csak kínos ügyei miatt szerepelt a médiában. Idén azonban megjelent a Thriller 25 éves jubileumi újrakiadása, és Jackson jelenleg dolgozik egy új anyagon, mely talán még ebben az évben a boltok polcaira kerülhet.

A hírek szerint az album fő zenei felelőse a Black Eye Peas-ből ismert will.i.am lesz, de elképzelhető, hogy közreműködik rajta Kanye West is. Túl sok járható út - így az ötvenen túl, megtépázva - nincs az egykori Király előtt, bár ha tehetségét még egyszer jól koncentrálja, akkor akár egy sikeres lemezzel is visszatérhet.

Madonna zenészként, producerként talán kevésbé tehetséges, mint Prince vagy Jacko, napjainkra mégis ő az, aki mindvégig a csúcson maradt. Ezt többek között annak köszönheti, hogy remek érzékkel választ zenei társakat, producereket, nagyon jól érzi a trendeket, tökéletesen kitanulta a szórakoztatóipar szabályait, a hírnév fenntartásának eszközeit és üzletasszonyként is ügyesen végzi a dolgát, így vagyonát mindig okosan kezeli.

Emellett lemezkiadóként, gyermekkönyv-íróként, kabbala-rajongóként, divatdiktátorként és tervezőként is bemutatkozott már.

Folyamatosan az érdeklődés középpontjában helyezkedik el, valamint képes az állandó megújulásra, ezeknek köszönhetően pedig nem kell attól tartania, hogy ötvenen túl nem lesz érdekes a személye. Legutóbb például azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy rekordösszegért elhagyja lemezkiadóját, szerződésének lejárta után a jövőben a Live Nation nevű koncertügynökség egy kézben bonyolítja majd lemezkiadásait, koncertjeit, promócióját.

2008 márciusában iktatják be a Rock N' Roll Hírességek Csarnokába és idén mutatják be az első általa rendezett játékfilmet. Ő is dolgozik új stúdiólemezén, melyen vélhetően felerősödik az R&B-hatása és várhatóan még tavasszal, de legkésőbb az év második felében megjelenik.

Prince karrierje cifrább volt, mint friss ötvenes társaié és talán egy árnyalattal halványabb is.

A nyolcvanas években vitán felül a legnagyobbak közé játszotta magát, és zeneileg ő tudja felmutatni a legértékesebb lemezeket ebből az időszakból (mennyiségileg mindenképp).

Zenészként, dalszerzőként, producerként szintén erősebb két világsztár kortársánál (lemezeit nagyrészt egyedül rögzíti, ebből következik, hogy számos hangszeren kiválóan játszik), ám lemezeladásokban már egy kicsit elmarad mögöttük.

A kilencvenes évek elején aztán Jackóhoz hasonlóan őt is elkapta a gépszíj, nagyzási hóbortjai addig vezettek, hogy már akkor úgy gondolta, hogy nagykiadós háttér nélkül képes lesz megőrizni korábbi sikereit.

1993-ban szolgaként ábrázolta magát, és nehezen szabadult lemezcégétől, de mikor már Symbol-ként vagy épp The Artist Formerly Known As Prince-ként kellett hívni, karrierje menthetetlenül süllyesztőbe került.

A 2000-es évek közepén aztán mégis a nagyvállalatok segítségével kapaszkodott vissza, majd sikeres turnéi után az idők szavát is meghallotta. Az átalakuló lemezipar jegyében 2007-es új lemezét (Planet Earth) Angliában a kétmilliós olvasótáború The Mail On Sunday újság mellékleteként jelentette meg.

(forrás: origo)