A Szirének vagy Szeirének a görög mitológia naiaszai. Csodás hangú, de gyilkos természetű tengeri nimfák, akik a Sirenum scopuli elnevezésű kis szigetcsoporton laktak, Campania partjainak (Dél-Olaszország, Sorrentói-öböl) közelében (a szigetek mai nevei: Licosa, San Pietro és La Galetta), illetve más források szerint Szicíliában a Pelorum hegyfoknál, Capri szigetén.

Akhelóosz folyamisten (vagy Phorküsz tengeristen) és Melpomené múzsa (vagy Terpszikhoré, illetve az egyik pleiasz, Szterópé) leányai, vonzóak és borzalmasak egyszerre. A kísértés, a világi örömök és az érzéki vágyak megtestesítői: bűvös hangú, asszonyfejű, de madárszárnyakkal és karmokkal rendelkező szörnyek. Varázslatos hangjukkal és bölcs mindentudással elcsábítják a tengerészeket, majd megölik őket.

A legelterjedtebb források szerint hárman voltak, Aglaiophoné, Thelxiepeia és Peiszinoé, de számukat egyes elbeszélések kettőre (Homérosz: Odüsszeia), mások háromra, négyre illetve kilencre teszik. A további szirénalakok nevei Parthenopé, Ligeia, Leukószia, Molpé, Raidné és Telesz. (Parthenopé tetemét állítólag Nápoly közelében vetette partra a tenger, és sírját sokáig kultikus tisztelet övezte)

A szirének, édesanyjuktól gyönyörű hangot örököltek, amire igen büszkék voltak. Idővel azonban gőgösek lettek és elbizakodottságukban versenyre keltek a múzsákkal. Vereségük büntetéseként a múzsák bűvös hangú, de vérszomjas félig ember, félig madár keveréklényekké változtatták őket, akik addig élhetnek, míg valaki bűbájuk elől meg nem menekül. A szirének szégyenükben a tenger eldugott, távoli szigetein húzódtak meg.

Más hagyományok szerint Démétér büntetésének köszönhették szörny-alakjukat, amiért leánya elrablását nem akadályozták meg. Ovidius pedig Perszephoné játszópajtásaiként említi őket. A sziréneket „alvilági múzsák”-nak is nevezik.